Régen nem volt már elmélkedős postom és mostanában ezen gondolkoztam többet. Ismerek egy embert akinek próbáltam elmondani hogy nekem mit jelent a haza, az otthon, de nem értette nagyon meg, legalábbis úgy vettem észre.
Van egy időszak, amikor az embernek megváltozik az hogy mi jelenti számára az otthont, a hazát. Ez általában 18 éves kor körül történik meg az emberek nagy részével, én is ekkor, majdnem 19 évesen kerültem el anyuéktól. Mondjuk én szerintem extrém módon "igénytelen" vagyok ebből a szempontból, rám abszolút illik a "my home is where my ass is" kifejezés (wowosoknak: my home is where my heartstone is :D). Félreértés ne essék ez nem azt jelenti hogy nem szeretek a szüleimnél lenni, most is nagyon jó hozzájuk utazni, de már más (szerintem ez a természetes egyébként). 2006-ban mikor Budapestre kerültem egy évig kollégista voltam. Azt annyira nem nevezném otthonnak, de azért azt mondtam hogy menjünk már haza, ha épp ezt volt kedvem mondani. Végülis ott laktam. :D Az albérlet már kicsit más volt, az otthonabb volt mint a kolesz. Ott már gyakrabban elfogott a "hazaértem" érzés.
Ami viszont végképp otthonommá vált természetesen a lakásom. :) Több helyen is láttam már kérdésként, hogy ki mikor érezte már hogy hazaér, költözés után mennyi idő elteltével. Amikor még felújították a lakást még nem nagyon láttam, hogy én ebben itt lakni fogok, itt lesz az otthonom, az ágyam, az állatok, minden. Költözéskor viszont kattant bennem valami. Emlékszem még az utolsó simításokat végezték a munkások (azt hiszem épp a parketta szegélyét ragasztották fel), amikor mi már itt voltunk és én már takarítottam. A fürdővel ekkor már végeztek, azt álltam neki takarítani, és onnantól hogy azzal megvoltam az már az enyém volt. A munkások még jöttek oda kezet mosni, és még mindig érzem azt az érzést ami akkor bennem volt. Furcsa, ilyen "most mostam ki a mosdómat és odamossa a kezét, fröcsög a fekete víz, óvatosabban már, hát domestosoztam!" :D Ilyen érzések csak akkor jönnek elő belőlem, amikor valaki olyan nyúl hozzá a dolgaimhoz, akit nem feltétlenül szeretnék a közelében látni. Akkor már sejtettem hogy itt nem sok idő az átállás hogy ez az enyém.
Készült rólam a költözés napján egy kép, ami homályos is mert telefonnal készült, én meg nyúzott vagyok rajta az egész napos meló miatt, de azért megmutatom, mert szerintem az arcomon látszik hogy otthon vagyok.
Van egy időszak, amikor az embernek megváltozik az hogy mi jelenti számára az otthont, a hazát. Ez általában 18 éves kor körül történik meg az emberek nagy részével, én is ekkor, majdnem 19 évesen kerültem el anyuéktól. Mondjuk én szerintem extrém módon "igénytelen" vagyok ebből a szempontból, rám abszolút illik a "my home is where my ass is" kifejezés (wowosoknak: my home is where my heartstone is :D). Félreértés ne essék ez nem azt jelenti hogy nem szeretek a szüleimnél lenni, most is nagyon jó hozzájuk utazni, de már más (szerintem ez a természetes egyébként). 2006-ban mikor Budapestre kerültem egy évig kollégista voltam. Azt annyira nem nevezném otthonnak, de azért azt mondtam hogy menjünk már haza, ha épp ezt volt kedvem mondani. Végülis ott laktam. :D Az albérlet már kicsit más volt, az otthonabb volt mint a kolesz. Ott már gyakrabban elfogott a "hazaértem" érzés.
Ami viszont végképp otthonommá vált természetesen a lakásom. :) Több helyen is láttam már kérdésként, hogy ki mikor érezte már hogy hazaér, költözés után mennyi idő elteltével. Amikor még felújították a lakást még nem nagyon láttam, hogy én ebben itt lakni fogok, itt lesz az otthonom, az ágyam, az állatok, minden. Költözéskor viszont kattant bennem valami. Emlékszem még az utolsó simításokat végezték a munkások (azt hiszem épp a parketta szegélyét ragasztották fel), amikor mi már itt voltunk és én már takarítottam. A fürdővel ekkor már végeztek, azt álltam neki takarítani, és onnantól hogy azzal megvoltam az már az enyém volt. A munkások még jöttek oda kezet mosni, és még mindig érzem azt az érzést ami akkor bennem volt. Furcsa, ilyen "most mostam ki a mosdómat és odamossa a kezét, fröcsög a fekete víz, óvatosabban már, hát domestosoztam!" :D Ilyen érzések csak akkor jönnek elő belőlem, amikor valaki olyan nyúl hozzá a dolgaimhoz, akit nem feltétlenül szeretnék a közelében látni. Akkor már sejtettem hogy itt nem sok idő az átállás hogy ez az enyém.
Készült rólam a költözés napján egy kép, ami homályos is mert telefonnal készült, én meg nyúzott vagyok rajta az egész napos meló miatt, de azért megmutatom, mert szerintem az arcomon látszik hogy otthon vagyok.
A költözési káosz tökéletesen látszik, a függöny is egy átmeneti megoldás volt, igazából majdnem minden, de én már akkor is olyan boldog voltam hogy végre az enyém, nem jön főbérlő a pénzért, nem másokkal kell együtt lakni, csak ketten, itt, együtt. Az első reggel sem volt szokatlan, korábban ha új helyen aludtam reggelente mindig kerestem hol a fenében vagyok, mire leesett hogy nyaralok/kolesz/albérlet.
Azóta (most augusztusban már három éve lesz hogy itt lakunk) minden nap amikor zörgök a zárral és belépek a konyhába rám jön az itthon vagyok érzés, és olyan jó hogy ez így van. Annyira szeretek hazaérni hogy pont emiatt ritkán van hogy ha van egy órám hazaugrom. Ha én hazaérek akkor átöltözöm, leteszem a fenekem és nagyon nehezen indulok el újra. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen érdekes, mennyit változtam az átöltözés tekintetében. Letenném a nagy esküt hogy azon marakodtunk anyuval a legtöbbet hogy mi a fenéért nem öltözöm át ha hazaérek, minek ülök farmerban este 10-kor is a tv előtt. Most amint levettem a cipőm és a kabátom az az első hogy tépem le magamról az utcai ruhát, ami kint kényelmes itthon extrém módon elviselhetetlen nekem, 10 percet is nehezen bírok ki így. Nem tudom mitől lehet. :D)
A lényeg az, hogy ha megkérdezik tőlem hogy hol lakom, akkor Budapestet mondom már 4 éve legalább. Szombathelyről jöttem, de itt élek. És szeretem. :)
Nektek mi kell ahhoz hogy valami otthon legyen? Könnyen alkalmazkodtok az új körülményekhez?
Azóta (most augusztusban már három éve lesz hogy itt lakunk) minden nap amikor zörgök a zárral és belépek a konyhába rám jön az itthon vagyok érzés, és olyan jó hogy ez így van. Annyira szeretek hazaérni hogy pont emiatt ritkán van hogy ha van egy órám hazaugrom. Ha én hazaérek akkor átöltözöm, leteszem a fenekem és nagyon nehezen indulok el újra. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy milyen érdekes, mennyit változtam az átöltözés tekintetében. Letenném a nagy esküt hogy azon marakodtunk anyuval a legtöbbet hogy mi a fenéért nem öltözöm át ha hazaérek, minek ülök farmerban este 10-kor is a tv előtt. Most amint levettem a cipőm és a kabátom az az első hogy tépem le magamról az utcai ruhát, ami kint kényelmes itthon extrém módon elviselhetetlen nekem, 10 percet is nehezen bírok ki így. Nem tudom mitől lehet. :D)
A lényeg az, hogy ha megkérdezik tőlem hogy hol lakom, akkor Budapestet mondom már 4 éve legalább. Szombathelyről jöttem, de itt élek. És szeretem. :)
Nektek mi kell ahhoz hogy valami otthon legyen? Könnyen alkalmazkodtok az új körülményekhez?
Nagyon tetszik ez a cikk, bennem is hasonló érzések játszódtak le amikor elköltöztem. Néha belém hasít a tudat, milyen szerencsés vagyok hogy van tető a fejem fölött, és hogy van hova hazajönnöm. És az sem mellékes hogy végre nekiállhatok akár éjfélkor is főzni, nem száll rám senki hogy ennek nem most van itt az ideje. Takaríthatok reggel 6kor és éjjel 2kor is, senkit nem zavarok vele :D Mert mi ezen veszekedtünk folyton anyukámmal. Nekem áprilisban lesz 2 éve hogy elköltöztem otthonról, emlékszem az első 1 hét nagyon szokatlan volt, egyedül aludni az új lakásban, a kiskutyám sem értette és éjszaka is bóklászott a szobában, nem találta a helyét. De már imádja ő is, és séta után úgy húz hazafelé :)
VálaszTörlésSzegény kutyus :) Nálunk a patkány sínylette meg kicsit a költözést, már az azelőtti napon idehoztuk hogy ne a cuccokkal kelljen, egyedül aludt itt, és szerintem meg volt győződve arról hogy rossz volt és elvittük valahova ahol otthagytuk. Másnap reggel mikor jöttünk azonnal nyitottam ki a ketrecét és meg volt teljesen bolondulva, csillogott a szeme olyan "anya te itt vagy? nem hagytál itt?" módon, és felrohant a nyakamba, le se jött vagy egy órán keresztül.
VálaszTörlésÉn is sokszor gondolok arra hogy szerencsés vagyok hogy van egy saját zugom. :)
Jaaaaj, annyira ez a téma nálam/nálunk már pár napja, h tökjó volt olvasni ezt a postot, meg egy kis irigység is elfogott.
VálaszTörlésÉn másfél éve költöztem el ottonról, és azóta semmit nem tudok az otthonomnak mondani. A vidéki "otthon" se olyan már, mert alig van itt valamim havonta 3-4 napot töltök itt, viszont Budapesten már ez a 4. albérlet ahol jelenleg lakom, és utálom ezt is... Amíg bnőkkel laktam többen együtt, totál nem tudtam otthon érezni magamat, max a saját szobámban, de amint kitettem a lábamat vmi közös helységbe ott is tök fura volt... Most, h a barátommal lakom egy fokkal jobb a helyzet, de nagyon kicsi az albink, hangosak a szomszédok, nem tudok benne semmi otthonos hangulatot teremteni, mert még egy szobanövény se fér el bent kb.
Jó, ezt leírva nem csak kicsit vagyok irigy :D Saját kérót akarok MOST :D