2010. december 26., vasárnap

December

Minden évben akkor, mikor az asztali naptárból másolom át a fontos napokat az újba, kicsit újraélem az egész évet.
Úgy érzem minél idősebb vagyok, annál gyorsabban telnek az évek. Anya mindig azt mondogatta mikor tizenéves voltam, hogy meglátom majd, a gimis évek milyen gyorsan elrepülnek, én meg röhögtem rajta, hogy ugyan, dehogyis, miért repülnének el. És az még csak az eleje volt. Tényleg őrült módon szalad az idő.

Az idei évem elég érdekesen telt, sok minden történt. Januárra már tisztázódott előttem, hogy mindenképpen szülésznő szeretnék lenni, februárban be is adtam a jelentkezésemet. Augusztus közepéig még melóztam, így utólag visszagondolva, nem is tudom, hogy bírtam ilyen sokáig. Azt hiszem, valahogy az agyam hárított, kerestem benne a jó dolgokat, így kibírtam az egészet. Sok szempontból hasznos volt az a majdnem 2 év amit a kávézóban lehúztam. Egyrészt kaptam jó sok elrettentő példát, hogy ne viselkedjek, milyen felnőtt, főnök, anya, barát ne legyek. Megtapasztaltam, milyen érzés saját (bár mocsok kevés) fizuból élni. Sajnos olyan volt a beosztásom, hogy összevissza dolgoztam, emiatt elkezdtem értékelni az iskolát, a tanulást, hogy mennyivel jobb az, mint amikor egyszer reggel 7-re megyek dolgozni, másszor meg hajnali 1-ig dolgozom. És ugyan keveset, de megismertem pár értékes embert, aminek nagyon örülök. Középiskola óta nem volt olyan barátnőm, akivel tök megértjük egymást, tényleg szeretem, és komoly és hülye dolgokról is lehet beszélni, és itt találkoztam vele. :)

Tavasszal beszerveztek az ovb-hez, amit ott is hagytam nyár közepén. Ne csináljátok, borzalom.
Júniusban sikeresen gipszet szereztem a lábamra, úgyhogy egy hónapot itthon feküdtem meg üldögéltem, volt bőven időm gondolkozni, ekkor döntöttem el hogy hagyom a fenébe az ovb-t. Aztán még két hetet dolgoztam, és jöttem is el. Azt hiszem, olyan boldog régen voltam, mikor kisétáltam a kávézóból, kiblokkoltam, átöltöztem, és hazajöttem. Tudva, hogy többet nem kell vakarnom a padlón térdelve a vendégek orra előtt a rágógumit, és nem kell késő éjjelig maradnom dolgozni.

Szeptemberben végre elkezdődött a suli, amit eddig igen jól viselek, és teljesítek is. :) Úgy érzem jóval egyszerűbb, mint a gyok volt, bár tény hogy most nincs minden elsős tárgyam meg, mert hármat is elfogadtak kreditátvitellel. Nemrég gondoltam bele, hogy ha minden sikerült volna elsőre, és maradtam volna gyokon, idén (ebben a tanévben) diplomáznék. Nagyon furi. Néha kicsit loosernek érzem emiatt magam, hogy kénytelen voltam újrakezdeni 23 éves fejjel az egyetemet, de ha belegondolok, nagyon boldog vagyok hogy így alakult.
Rengetegen megkérdezték szeptember óta a suliban, hogy miért hagytam ott a gyógyszerész kart, és persze, alapvető oka a szerves kémia volt, de belejátszott még sok kis faktor is. A legnagyobb a szerves mellett az, hogy én emberekkel akarok foglalkozni, nem pedig kikutyulni egy gyógyszert amitől majd egyszer valaki valahol jobban lesz. Én segíteni szeretnék, ott lenni, mikor egy kisbaba megszületik, segíteni az anyának amiben csak tudok, és látni, hogy amit csinálok, az jó.
Úgy várom már, hogy először lássak szülést, remélem minél hamarabb bejutok egy szülőszobára. ^^

Ezt az évet abszolút pozitívnak könyvelem el, és nem csak én hanem a családban mindenki is jó évet zárt, aminek én nagyon örülök. :)

Újévi fogadalmakat nem nagyon szoktam tenni, de most kivételt teszek, mert vannak dolgok amiket tényleg szeretnék csinálni, és most épp újév jön, szóval akkor akár fogadalomnak is lehet becézni :)
- Szeretnék eljárni mozogni, az itthoni nem működne, nincs hozzá helyem sajnos, kipróbáltam.
- Emellett a főzésben is változtatni szeretnék, bár mostanában határozottabban egészségesebben főzünk, mint korábban (most több időm van főzni és vásárolni, jobban oda tudok figyelni arra mit és hogyan csinálok).
- Igyekszem türelmesebb lenni a barátommal, néha nagyon ki tud belőlem jönni a hárpia :D
- Elkezdek svédül tanulni. Legalább egy kis konyhanyelv szintre el akarok jutni :)

Most így ennyi bukkant ki hirtelen a kis fejemből. Ti szoktatok újévi fogadalmakat tenni? Vagy egy kis évösszegzést csinálni, ha más nem, fejben?

2010. december 16., csütörtök

Generációs hasadék?

Néha látom, hogy facebookon miket lájkolnak az emberek, és bevallom, unalmamban szoktam nézegetni random lájkokat is. A mai ami ezt a postot ihlette valami hasonló volt: "Ötpercenként nézegetem a profilját, törölte-e a bökést amit küldtem neki. Ehh, a szerelem..." Természetesen cifrább helyesírással, amit én sajnos reprodukálni nem is tudok.
Belegondoltam, mi lett volna, ha a mi gyerekkorunkban is vannak ilyen közösségi oldalak. Arra jutottam, hogy így visszagondolva tök jó volt így, ahogy volt.
Emlékszem, nyolcadikos sem voltam még talán, mikor "szerelmes" voltam egy srácba a suliból, és hetekbe telt kideríteni, hogy milyen zenét szeret, egyáltalán van-e barátnője, kikkel van jóban, mit csinál a szabadidejében. És a kardinális kérdés! Hogyan szerezzek róla képet? Akkor már megjelentek az első nagyon béna felbontású digitális fényképezőgépek, és barátnőm behozta a családi gépüket, titokban nagyszünetben készítettük a képeket, persze csak profilból volt, vagy hátulról, mert szemből ugye észrevette volna. Aztán mikor megtudtam, hogy megy valamilyen koncertre, másnap, harmadnap néztem a "partifotókat" (akkor még messze nem volt meg ez az elnevezés szerintem, legalábbis nem Szombathelyen, ahol felnőttem), hátha valahol a 10. sorban ott lesz és akkor de jó. Elcsentük az osztálynaplójukat, hogy megnézzük hol lakik, biciklizés közben útba ejtettük azt az utcát is.
Ilyen és ehhez hasonló dolgokkal elfoglaltuk magunkat jó pár hónapra, és persze odáig el sem jutottam soha, hogy odamennék hozzá és beszélgetnék vele. Ha mindenki nem is, de az akkori osztálytársaim ugyanígy voltak.

Sokszor azon kapom magam, hogy 23 éves fejjel "ezekamaifiatalok"-ozok, ami kissé vicces, de néha tényleg úgy érzem magam, mint az öregek. Az én generációm együtt nőtt a számítástechnikával, én még használtam C64-et, indítottam jazz jackrabbitet DOS-ból, és már felnőtt lettem mire erre a szintre eljutott a dolog ahol ma van. Nem csodálom, hogy sok gyerek manapság olyan dolgokat csinál, ami nekünk eszünkbe sem jutott volna, unatkoznak. De emellett szignifikánsan jellemző, hogy sokkal neveletlenebbek is. Sokszor futottam már bele ebbe, most csak egy nem régi tapasztalat részemről:
8 évig játszottam a Szombathelyi Ifjúsági Fúvószenekarban fuvolán. Megszokott hagyomány, hogy jubileumi koncerteket szerveznek minden 5. évben. Az elsőn és 2000-ben voltam, akkor 13 évesen, és nagyon nagy élmény volt. Ilyenkor az a szokás, hogy a "régi nagy öregeket" is visszahívják zenélni, a koncert meg előtte pár próba erejéig, és kb 150-160 ember zenél együtt. Emlékszem, a 2000-ben rendezett koncerten csak ámultam a régi fuvolistákon, hogy ők már nincsenek itt, mert felnőttek, továbbtanultak, netán már szülők, és milyen jó, hogy most visszajöttek, és ideülnek közénk hogy újra játszhassanak. Így voltam az 5 évvel ezelőttin is, akkor már ugyan idősebb voltam, de hasonló tisztelettel néztem a régiekre. Most, idén először én mentem oda régi öregként, és olyan jó érzés volt kicsit újra fiatalnak lenni. De ami teljesen megváltozott: a mostani zenekarosok. A tagsági listán láttam, 97-ben született a fuvolisták nagy része. Kerek egy tízessel fiatalabbak nálam, de mintha egy Tordai-hasadék lenne köztünk. Az egyik azzal kezdte, hogy "Te ki vagy?". Bemutatkoztam neki. Egy-két ilyen random dolog volt, amire most már nem emlékszem, de egy nagyon bennem maradt.
Aki zenél, próbált már zenekarban játszani, tudhatja, hogy nem minden hangszer játszik mindig egyszerre, vannak szünetek, amit jó esetben ha nem tudod fejből a darabot, számolsz hogy hány ütem a szünet, aztán belépsz mikor kell. Koncerten a Titanicot játszottuk, pont egy ilyen rész volt, de a dobos elsiette a ritmust, én meg megszoktam hogy az alapján számolok, így elcsúsztam és nem vágtam hol kell belépni. Hozzáteszem nem csak én, az egész fuvola szólam elbaszta, vicces, azok is akik nem csak 3 próbán voltak hanem hetente 2x ott vannak. Szünetben a wc-ben beszélgettem az egyik fuvolás csajjal, aki szintén régi, hogy jól elszúrtuk mert a dobra számoltunk. Erre az egyik kis 13 éves odaszól nekem lenézően: "Ezért kell mindig a karmestert figyelni!" Azt hittem arcon verem, ad 1 mit pofázik bele mások beszélgetésébe, ad 2 hogy jön ahhoz h random felnőtteknek (mert azok voltunk) simán beszól.
Nektek vannak hasonló tapasztalataitok, vagy csak én vagyok ennyire kényes erre a témára? Örültetek volna egy facebooknak tíz, tizenpár éve?

2010. december 12., vasárnap

Nosztalgia

Augusztusban volt két éve, hogy beköltöztünk a lakásunkba. Előtte már egy évet együtt laktunk, akkor még albérletben, és nem ketten voltunk, két barátunk még velünk lakott. Az együttlakás nekünk abszolút bejött, sosem volt nagy konfliktus abból, hogy máshogy élnénk, vagy ilyesmi. Viszont akaratlanul is hátránynak számít az, hogy ilyenkor az ember nem úgy találkozik a párjával, hogy mennek valahova, hanem otthon. Szoktunk menni ide-oda, moziba, kajálni, hogy ne üljünk itthon, mint a nyugdíjasok, de az az érzés néha hiányzik, hogy készülődök, elindulok itthonról, majd valahol találkozunk, örülünk egymásnak, megjegyzi hogy milyen szép a hajam/sminkem, satöbbi.
Ezért "szeretem", ha néha külön vagyunk hétvégén. Bálint szülei Szigligeten laknak, enyémek Szombathelyen, nem emiatt persze, de ő az, aki gyakrabban látogatja meg a szüleit. (Nekem nővérem is Pesten lakik, emiatt anyuék viszonylag sokszor jönnek fel kocsival, és akkor találkozunk.) A hétvégén ilyenkor nagyon lassan telnek nekem, sokat alszom, mert akkor hamarabb telik az idő :D Sokszor alszom ilyenkor naaagyon sokáig (ma is kábé délután fél kettőig, ÚRISTEN :D), valszeg ez azért van, mert nem tudok elaludni esténként. Hülyén meg nyálasan hangzik, de megszoktam, hogy együtt alszunk, és ilyenkor olyan fura egyedül lefeküdni aludni. Sőt, igazából még az ágyig elmászni is nehéz. Egyszobás a lakás, és galérián van az ágy. Valahogy nincs kedvem ilyenkor elmozdulni a gép elől, és felmászni az ágyba, valahogy "nincs értelme". :D
Viszont amit szeretek ebben a magányban, hogy ilyenkor kimegyek a vasútállomásra elé, és újra úgy érzem magam, mint 4-5 éve, mikor készültünk valahova. :) Emlékszem, mikor kolisok voltunk mindketten, minden alkalommal, mikor mentem hozzá a Schönherzbe, tök mindegy hogy onnan mentünk-e valahova, vagy nem, frizura, smink belőve, és olyan jó érzés volt így menni hozzá. Ilyenkor ez kicsit visszajön, meg a pillangók is a gyomromba, hogy készülődök, jaj jó lesz-e, tetszeni fog-e neki, satöbbi.
Persze egyértelmű, hogy tetszeni fog, de az is lehet, hogy észre sem veszi, vagy észreveszi, csak nem jegyzi meg, igazából ez már mindegy, hiszem főként ezt magamnak csinálom.
Na most megyek készülődni, mert bő egy órán belül itt a vonat. :)

Első

Régebben már blogoltam, akkor privát blog volt, most megjött a kedvem ahhoz, hogy nyilvánosan is kipróbáljam.
Konkrét téma nem lesz, ez nem sminkes blog, nem divat blog, semmi ilyesmi, csak egy hely, ahova leírom a gondolataimat, ahova kidühönghetem magam, ha arról van szó.
Eléggé megosztó személyiségem van, biztos lesznek olyanok, akik nem fognak szívesen olvasni, de úgy érzem jól tűröm a kritikát (ha-ha), és amennyiben ez építő jellegű, még hasznosnak is tartom.
A kinézete a blognak lehet hogy egy kicsit kusza lesz, barátom holnap jön haza a szüleitől, és majd ő segít nekem rendet tenni. :)