Gonoszak vagyunk. Gonoszak vagyunk?

Alapvetően elég sokat találkoztam már az emberek, és sajnos különösen a nők gonoszságával. Tudom hogy a férfiak sem földreszállt angyalok, de én ezerszer inkább élnék 20 férfi között - még úgy is, hogy én mosok/főzök/takarítok rájuk - mint ugyanennyi nővel. 

A bloggerközösség is megérne pár misét, de nem tervezek erről írni, elég sok - néha már gyanúsan kattintásgeneráló - bejegyzés született már erről. Ami most a bejegyzést ihlette, az az esküvőjüket tervező, vagy azon már túl lévő nők közössége. 

(kép: innen)

A bejegyzés folytatódik, kattints a továbbra!

Nyilván már gyerekkorban elkezdődik az egymást cikizés, a másik háta mögött kibeszélés, és hát sajnos (vagy nem sajnos) én is nőből vagyok, rajtakapom magam néha azon hogy én is ilyen vagyok. Próbálom magam tudatosan leszoktatni arról hogy másokról dumáljak, semmi közöm nincs más életéhez, én sem örülnék neki ha visszahallanám hogy máshol meg én vagyok a téma. Az esküvői tervezgetéssel kapcsolatos bejegyzésekben is törekszem arra, hogy semmiről ne jelentsem ki azt, hogy ez szar, maximum annyit mondok, hogy én ezt nem szeretném, nekem ez nem tetszik. Hiszen mindannyian mások vagyunk, míg engem például kikergetne a világból is egy hangosan és nagy gesztusokkal kommunikáló vőfély addig lehet hogy más kislánykorától fogva erről álmodik. :) Mindig azt vallottam, hogy az a jó az emberekben hogy mások vagyunk, mások az igényeink, vágyaink, ettől vagyunk sokszínűek. 

Igyekszem ha nem is feltétlenül megérteni, de legalább elfogadni mások gondolatait, na ez az amit sokszor nem tapasztalok sajnos az interneten. Vannak facebookon esküvői készülődős oldalak, ahol néha égnek áll a hajam attól, hogyan nyilvánítanak véleményt a nők. Mint nekem is, minden esküvő előtt álló nőnek határozott elképzelései és vágyai vannak arról, hogy mi hogy legyen, ruha, gyertya, virág, asztaldísz, pillangó, képek, satöbbi. Az elején még én is kicsit félve osztottam meg a gondolataimat ezekkel kapcsolatban, pont amiatt hogy mi lesz ha valaki nagyon kemény kritikával fogja illetni az ötleteimet. Félig egyébként pont emiatt nem mondom el senkinek - még a saját családomnak sem -, hogy mire szeretnénk bevonulni, táncolni, mert nem szeretném hogy bárki is eltántorítson minket ezektől a választásoktól. Ha sziklaszilárdan magabiztos is valaki a döntésében, már egy negatív vélemény is bogarat ültethet a fülébe, és a lelkesedés is alább hagy.

A tervezgetés közbeni kritizálásnál csak egy gusztustalanabb van szerintem: az utólagos fikázás. Mert ilyenkor már nincs visszaút, nem tudsz változtatni semmin. És ha te akkor teljesen boldog is voltál - jelen esetben az esküvőn, de bármi lehet ez, akár gyerekszülés is -, az utólagos nemígykellettvolna és dehülyénnéztélki baromira rosszul tud esni és akár az emléket is megronthatja. Pinteresten vallják sokan azt a nézetet, hogy "ha nem tudsz semmi kedveset mondani akkor inkább ne is írj". Én ezzel nem minden esetben értek egyet, én is szeretem sok témában kifejteni a véleményemet, de vannak olyan dolgok amiknél tényleg jobb, ha befogjuk a pofánkat (Smith és Samantha, valaki? :D).

A blogomon én nagyon boldogan be fogok számolni az esküvőnktől, képekkel, akár videókkal is, de egy dolgot biztosan nem fogok csinálni: nem küldöm el a facebookos esküvős oldalaknak, hogy ők majd kitegyék hogy mások is lássák. Olyan kritikákkal tudják illetni a nők a társaikat, hogy az félelmetes. Szar a zene, hogy nézett már ki a menyasszony haja, minek volt olyan a csokor, egyáltalán hogy lehet ilyen képeket csinálni, satöbbi satöbbi. Tényleg szükség van erre? Nyilván nekem is van véleményem a dolgokról, és sokszor adott esetben még egyet is értek a kritikákkal, de miért kell ezt egy frissen házasodott ember arcába tolni? Halál boldogan elküldik a slideshowt hogy másokkal is megosszák a boldogságukat, és rájuk borítják BAZ megye egy szezonnyi műtrágyaigényét. És a lelkes friss feleség mosolygós gyűrűjét-nézegetős felhők felett lebegős állapotából kábé a sírás szélére kerül, csak azért mert a nők gonoszak.

Nem tudom, hogy emögött mi lehet. Sokan az összes trollt és hasonlóan véleményt nyilvánító embert irigyként írják le, de én ezzel nem feltétlenül értek egyet. Számomra is vannak nem szimpatikus emberek, szituációk, satöbbi, de nem irigységből nem tetszenek. Néha megmondom őszintén nem is tudom ész érvekkel megmondani hogy valamiben/valakiben mi nem tetszik, csak nem szimpi és kész. De nem bandukolok oda sem élőben sem a facebookon hozzá, hogy "te figyu nem bírom a fejed". 

Ez a rontsuk-el-a-másik-örömét trollkodás egyébként nem hungarikum, elég csak youtube-on rákeresni egy esküvői videóra, nagyjából minden második kommentelő megmondja a tutit. A legdurvábbat egy kelta pogány esküvő alatt találtam, vadfordításban kábé ezt írta valaki: "mind a pokol tüzén fogtok elégni pogány disznók, azt hittem a középkorban sikeresen elégettünk titeket a pogány ideáitokkal együtt, de úgy tűnik tévedtem". Nagyjából így néztem a monitoromra mikor olvastam. Mindenki azt gondol amit akar, hiszen gondolni nem bűn, de miért kéne mások arcába tolni a saját véleményünket? Miért kéne elrontani más boldogságát és örömét? 

A bejegyzést most az esküvőre hegyeztem ki, de igazából szinte minden témában jellemző ez a mentalitás. Igyekszem én is minden inspirációs bejegyzésemben leírni, hogy én így szeretném, de nincs azzal baj ha valaki máshogy szeretné. Másnak lenni, különbözni jó dolog! :) A gonoszság meg egy idő után úgyis visszaüt. Ha máskor nem is, de idős korban a ráncokon mindenképpen. Nem mindegy, hogy mosolygóráncaink lesznek 65 évesen, vagy ilyen lefelé görbülő szánk az állandó morgástól és pofavágástól. Én az elsőre szavazok! :)