Debi

Az az első emlékem róla, hogy palacsintát süt nekem. Nem emlékszem rá, de állítólag sokáig nem szerettem, mindig gyanakodva néztem rá, nem tudtam ki ő. Nem csoda, mi Szombathelyen laktunk, ő meg Debrecenben, nem láttuk olyan gyakran. Már régen is imádtam a palacsintát, mikor keverte a tésztát és rájöttem mi lesz belőle, odamentem hozzá és megsimogattam a kezét. Régi vas palacsintasütője volt, amiben még kicsit mindig megégett a tiszta, a fekete foltokra pedig mindig közöltem, hogy "pikkos", és azokat a részeket sosem ettem meg.

Mivel messze lakó nagymama volt, nem találkoztunk vele olyan gyakran. Nyaranta mindig sokat voltunk nála, és elég sokáig - amíg még mert utazni sokat - nálunk töltött pár hetet télen. Imádta az állatokat, volt honnan örökölnöm. Egyedül lakott, emiatt sokszor ötlött ki összeesküvés-elméleteket, de imádtam hallgatni, ahogy mesél. Sok udvarlója volt, mindig mutogatta az emlékkönyvét, benne a csodaszép rajzokkal és festményekkel, amiket a fiúk csináltak neki. Mesélt a háborúról, a fiúról akit akkor szeretett, és hogy "örültek" annak hogy háború van mert így sétálhattak az utcán kézenfogva. Megtanított zongorázni, horgolni, kötni, hímezni, gobelinezni, franciául (és magyarul) káromkodni. Ő csinálta a világ legjobb paprikás csirkéjét (bocsi anya), imádtam a sütijeit, és azt, hogy hiába volt egyedül, magának is mindig sütött-főzött finomat. Szerette a mekis tölcséres fagyit, az Óbudai Gyémánt ásványvizet, a sütemény szélét és minket.

Ma 6 éve, hogy már nincs velünk. Az ő íróasztalánál ülök most is, az ő edényeiben főzök az ő tűzhelyén, sokszor az ő receptjei alapján. Tudom, ha most itt lenne akkor kiröhögne és azt mondaná fölösleges bőgnöm mert ő tök jó helyen van és egyébként is ne a múltba lesegessek, fiatal vagyok még ehhez. Ha fele ilyen jó nagymama leszek, mint amilyen ő volt, akkor már megérte ez az egész.