Együtt élni valakivel III. - Kettesben Vele

A korábbiakban írtam kollégiumról, barátokkal való albizásról, most jöjjön a harmadik - és egyben utolsó ebben a témában -, az élet kettesben.

Mi elég fiatalon belekóstoltunk az együtt élésbe, az érettségim után nyáron dolgoztam Bálintéknál a Balatonon és akkor együtt is laktunk. Aztán felkerültem én is Budapestre és bár külön koliban laktunk, már írtam hogy nagyon sok időt töltöttünk együtt. Az együttélés az albérletben kezdődött, de a barátok jelenléte miatt még az sem volt az igazi.

Augusztus 28-án lesz 3 éve, hogy beköltöztünk ide. Elképesztő egyébként hogy mennyire durván megy az idő, most lesz 7 éve hogy együtt vagyunk. :o Sokan mondják és alapvetően egyetértek azzal, hogy az összeköltözés sok kapcsolatban vízválasztó lehet. Én pont emiatt tartom fontosnak hogy még a házasság előtt a pár mindenképpen próbálja ki így is az életet, lehet hogy valami kis szokása a másiknak annyira bosszantó együttélés közben hogy nem lehet elviselni. Bálint nevében nem tudok nyilatkozni, de én sosem gondolkoztam ilyeneken, nem aggódtam azon hogy mi lesz ha összeköltözünk. Lehet hogy emiatt, de az is lehet hogy semmi köze nincs hozzá, nem volt probléma nálunk abból hogy összeköltöztünk. Alapjáraton is nagyon ragaszkodóak vagyunk, mindketten nagyon vártuk hogy végre kettesben együtt legyünk. Pár ismerősöm kérdezgetett, hogy nem félek-e attól, hogy egyszobás lakásban leszünk, nincs hova félrevonulni, ilyesmi, de nekem ez megintcsak nem jutott eszembe, úgy tűnik én nagyon sok dologban különbözök a többi nőtől (ez mondjuk rendszeresen feltűnik más esetekben is).

(kép: innen)

Amit szerintem nem árt előre tisztázni ha az ember összeköltözik a szerelmével, hogy az anyagiak hogyan legyenek megoldva. Mi kb közös kasszán vagyunk, de mindenkinek megvan a saját számlája, nincs egyberakva a pénz vagy ilyesmi, csak a boltban meg máshol épp az fizet akinek előbb eszébe jut. A rezsit nem árt felezni, főleg az első hónapokban, így elkerülhető az a konfliktus, hogy ki mennyit tesz bele a közös dolgokba. Aztán később úgyis a dolgok jórésze átalakul, vagy rutinszerűvé válik és már nem is kell annyira figyelni a részletekre.

Azt hiszem talán a leggyakoribb kérdés amivel találkozom az, hogy a házimunkát hogy osztjuk be, mit csinálok én meg és mit Bálint. Már az albérletes bejegyzésben is írtam hogy nekem csak az tiszta amit én takarítok fel, meg amúgy is perverz vagyok és szeretek takarítani, így az oroszlánrészét én csinálom a dolgoknak. Bálint nagyon jól főz, így sokszor ezt ő csinálja, korábban volt hogy már arra keltem hogy kész az ebéd (kutya mellett koránkelőek lettünk így ilyen mostanában már nem lesz :D), vagy mondjuk jöttem haza suliból/munkából és kajával várt itthon. Ha megkérem csinálja a dolgokat, de nem csináltam abból sosem balhét hogy én takarítok meg mosok. Szeretem csinálni és olyan kis háziasszonyos, jó érzés na. :)

Ami nekem nem ment abban az időszakban amikor dolgoztam, hogy ne itthon adjam ki a dühöt, amit belém tápláltak a munkahelyemen. Sajna nagyon stresszes voltam akkor, nem is maga a munka tett azzá hanem a körülmények. Akkoriban elég sokat veszekedtünk, most már máshogy csinálnám, nem itthon hisztizném ki magam, legalábbis nem rajta csattanna. Nem csak együttélésnél, hanem egy hosszabb kapcsolatban is szerintem a legfontosabb hogy megbeszéljünk mindent. Már írtam hogy nem vagyok tipikus nő, szerintem a pasiknál a taktikázás nem vezet sehova, ha akarok valamit megmondom, ha baj van megbeszélem, nem sértődötten üldögélek a sarokban és várom hogy gondolatolvasóvá váljon. Vannak olyan emberek akiket idegesít a folyamatos dumálás és kell nekik egy óra csend vagy ilyesmi, ki kell ismerni a másikat és ahhoz alkalmazkodni - mindkét fél részéről.

Ha együtt élünk valakivel elkerülhetetlen, hogy rossz passzban is lásson minket. Én úgy gondolom ez hozzá tartozik az élethez, nem kel mindig mindenki jobb lábbal, erre megint csak azt tudom mondani hogy jó esetben ismerjük azt akivel együtt élünk, tudjuk ilyenkor a rigolyáit. Én hajlamos vagyok bökködni Bálintot, próbálom felvidítani, de neki ilyenkor meg arra van szüksége hogy hagyjam békén. :D Ki kell tapasztalni hogy ki milyen és akkor nem lesz nagy konfliktus.

Sokszor az a reakció arra mikor valaki meghallja hogy már ennyi ideje vagyunk együtt hogy "és szakítás nélkül, végig egyhuzamban? :O". Igen, sosem volt köztünk kisebb szünet sem. Intelligens emberek nem elmenekülnek a problémák elől hanem megpróbálják közösen megoldani. Gimis koromban és később is rengeteg olyan szakítást néztem végig ahol egy kis hangyafasznyi probléma volt csak, de úgy felfújták hogy inkább leléptek, mert egyszerűbb volt ez mint leülni és megbeszélni. Fontos dolog a büszkeség és nem szabad teljesen leereszteni, de úgy gondolom hogy ha a kapcsolat megérdemel annyit akkor igenis néha kell bocsánatot kérni akkor is ha úgy gondoljuk nem nekünk kéne. Természetesen nem azt mondom hogy erőltetni kell azt ami már láthatóan nem működik, de sokszor hirtelen felindulásból tesznek az emberek olyan dolgokat, amiket nem kellett volna és visszacsinálni meg már nem lehet.

Formspringen kaptam a kérdést hogy hogyan lehet fenntartani a tüzet egy hosszú kapcsolatban, már ott is válaszoltam de úgy gondoltam itt is írok kicsit róla, nem szentelek neki külön bejegyzést, szerintem ide is illik. Sokszor hallom hogy elkényelmesednek az emberek ha kapcsolatban élnek, különösen ha közös otthonban. Mi egész gyakran eljárogatunk itthonról, moziba, vacsizni, sétálni, fontos hogy meglegyenek a kis "randik", színt visznek az ember életébe. Nem volt még rá szükségünk de lehet hogy lesz, ha esetleg kezdene kihűlni a dolog el lehet menni egy olyan helyre ahol még fiatal szerelmesként andalogtunk, kicsit nosztalgiázni, biztos visszahozza az akkori érzéseket és máris jobban fest a helyzet. Kis ajándékokkal tudtára adhatjuk a másiknak hogy gondolunk rá. Nem kell nagy dolgokra gondolni, egy szelet csoki is megteszi. Más emberi kapcsolatoknál is nagyon fontosnak tartom, hogy normálisan beszéljünk a másikkal, köszönöm, kérem, légyszíves, tessék igenis alapszavak, használjuk minél gyakrabban. Egy "kérlek kicsim hozd ide a lekvárt" sokkal jobban hangzik mint egy "add már ide a lekvárt" felkiáltás. Aprópó becézés. Utcán szerintem minden korban furcsa a nyuszómuszó és társainak a használata. Itthon nagyon ritkán hívjuk egymást a nevünkön, de mások előtt majdnem mindig. Itthon viszont tök jó, hogy becézzük a másikat. Én például mindenre hallgatok, de tényleg. :) Jó ha vannak kedves becéző nevek, a lényeg hogy ne a zöldségesnél hívjuk a másikat fokhagymafenekű Adoniszomnak.

Ha egy dolgot kéne mondanom hogy szerintem mi mutatja azt hogy a kapcsolat jó és jó irányba halad akkor ezt mondanám: amíg az ember úgy érzi hogy nem tudja a másik nélkül leélni az életét, vele akar unokákat tologatni az után, vele akar bingózni a nyugdíjasklubban és együtt akar vele rallizni a kerekesszékkel nagy baj nem lehet. :)

Képeket most nem válogattam össze lakberendezési ötletnek, egyrészt sokban nem különbözne az albérletes bejegyzés képeitől, másrészt meg ha két ember összebútorozik optimális esetben együtt döntik el hogy mi milyen legyen, attól még hogy én itt erőlködöm senki nem kezd arculatváltásba a közös fészekben.